A WÜLF éjszakája

Frederick erdei gyermekkora nem szűkölködött sötét mesékben, titokzatos legendákban, gyermekriogató babonákban. A bajor erdőségek mélyén még a huszadik században is éltek a középkor kegyetlen emlékei. A Wülfről is gyermekkorában hallott először, de aztán hamar elfeledkezett róla, hiszen két évtizedet töltött odakint a világban, a napfényes felvilágosodás őszinte híveként. Amikor nevelőapja halála után hazaköltözött, hogy átvegye a Maxhütte melletti fogadót, a felvilágosodás eszméit hozta magával, és spontán filozófiai iskolája is ezen az alapokon gyarapodott az erdőszéli fogadóban. Az esti tűz mellett nem pusmogtak elveszett gyerekekről és odúlakó gnómokról, csak ontológiai és egzisztenciális kérdésekről. Így Frederick egyáltalán nem volt felkészülve arra, amit azon a végzetes éjszakán át kellett élnie.

Egy novemberi napon Frederick átkocsizott cseh sörfőző barátjához, Frantisekhez, Bohémiába, hogy részt vegyen egy családi ünnepségen és feltöltse sörkészletét. A lakoma során Frantisek fekete sört töltött Frederick kupájába, akinek igencsak megízlett a könnyű, pirítós kenyér ízű innivaló, így a szokásos öt hordó világos mellé felrakatott még egy pár hordó feketét is a szekerére. Az ebéd ugyancsak hosszúra nyúlt, az áldomások nem akartak véget érni, de Frederick az éjszakát otthon akarta tölteni, ezért a késői óra és a csökkenő napvilág ellenére – némileg kapatosan – felugrott a szekerére és nekivágott a hazavezető útnak. A szokásos út megkerülte a sűrű erdőt és a völgyekben kanyarogva, falvak közt vezetett át a rengetegen, ám ez hosszú órákig tartott volna, és Fredericknek sietős volt a dolga, ha nem akart a szekéren éjszakázni. Ezért megkérte a kocsist, hogy vágjon át az erdőn, ahol volt egy szekérnyomnyi dűlőút, ami ha kicsit zötyögősen is, de hamar hazavitte. A kocsis erősen vitatkozott a filozófussal, de Frederick nem hiába tanult teológiát az egyetemen, hamar leverte tanulatlan kocsisának érveit, és söröshordókkal megrakott szekerüket egy szempillantás alatt benyelte az alkonyi rengeteg.

Frederick egy söröshordónak vetve hátát hamar elszenderedett a zötykölődő szekéren. Már vaksötét volt, amikor egy gonosz zökkenésre felriadt. Ahogy a sötétséget kémlelte, számtalan világító szempárra lett figyelmes, melyek némán loholva követték a gyötrelmesen rázó szekeret. Aztán fehér fénybe borult az erdő, a felhők kitakarták a teliholdat és valahol a messziségben fájdalmasan felvonyított egy farkas. Közvetlenül a szekér mögött száz torokból felszakadó üvöltés válaszolt a hangra. A kocsis hátrapillantott és rémületében elkerekedett a szeme. – A WÜLF! – kiáltotta és a lovak közé csapott.

A Wülf! Gyermekkori emlékek derengtek fel Frederickben. Magát is meglepte, de azonnal tudta, mi az a Wülf. Wülf egy kegyetlen pogány király volt a kereszténység előtti időkből, aki ezen a vidéken uralkodott. A néphiedelem szerint végtelen s kegyetlen lakomáiról volt híres, udvarában heteken át folyt a vér és a sör, komisz udvartartása sáskarajként járta a szegény vidéket és minden ehetőt és ihatót hazavittek mohó királyuknak. Egészen addig, amíg az erdő legmélyén rá nem találtak a boszorkány Grimhild házára és őt is kíméletlenül kifosztották. Grimhild azonban igen nagyhatalmú boszorkány volt és mérgében megátkozta Wülf egész népét, mely másnap arra ébredt, hogy farkasfalkává változott, mely örökké éhesen és szomjasan, világító szemmel járja a rengeteg nagy erdőt, és ha nem talál magának ennivalót, akkor a másik farkast falja fel. Wülf népe harminc emberöltő óta kóborol az erdőben, de az öreg Ahren Hekkelberg nem hitt a létezésükben, mert soha nem látta őket. Természetesen Frederick sem hitt bennük, most mégis itt loholtak a nyomában morogva és vicsorogva, szemükben vörösen világító démoni éhséggel. Amikor az első elátkozott farkas felugrott a söröshordóra, Frederick egy jól irányzott rúgással megszabadult tőle, azonban egy másik már ugrott is az első nyomába. A rémült kocsis hátrakiáltott – A sörre mennek! – A filozófus azonnal átlátta a helyzetet: Wülf király részeges korcsai nem az életére törnek, csak a sörét akarják meginni. Megragadta az egyik hordót, felemelte és rácsapta a szekér oldalából kiálló csapszegre, amitől azonnal betört a könnyű fahordó, és fröcskölni kezdett a sör. Frederick kiállt a száguldó szekér végébe és bőségesen locsolta a fekete sört a farkasokra, akik hálásan lefetyeltek és közben a mérgük is alábbhagyott. Három hordó sört is ellocsolt mire a Wülf lecsillapodott és az utolsó részeg farkas is visszatámolygott a fák közé. Frederick fáradtan rogyott le a megmaradt hordóira de nem tudta abbahagyni a röhögést, és gúnyosan kiáltott a farkasok után: – Hogy ízlett a fekete, Wülf király?

Hekkelberg sörök